Sikerült eljutnom Kínába. Nem volt egyszerű. Repülőjárat is kevés van, és végig aggódtam, hogy törlik-e az utolsó pillanatban azt, amelyikre végül lett jegyem. Úgy volt, hogy 14 órát kell várnom az átszállásra Párizsban, és azt a tájékoztatást kaptam, hogy a járványhelyzet miatt nem hagyhatom el a tranzitot, de legalább az azon belüli szállodákat is mind bezárták. Aztán a Budapest-Párizs járatomat törölték, úgyhogy hétfő este helyett már délben kellett utaznom, és a várakozási idő 22 órára nőtt. De ez csak az egyik váratlan kellemetlenség volt az utolsó pillanatban. A budapesti kínai nagykövetség szerint ahhoz, hogy bizonyos fertőzöttnek tekintett helyeken felszállhassak egy kínai gépre, 5 napnál nem régebbi negatív koronavírustesztet kell felmutatnom. Hogy melyik hely fertőzött, arról van egy naponta frissülő lista. Szeptember 7-én indultam Budapestről, aztán Páriszból tovább 8-án. Mivel augusztus legvégén Franciaországot is feltették a listára, csináltattam egy tesztet 2-án reggel. Csakhogy még aznap délelőtt kiderült, hogy egyrészt bár korábban azt mondták, hogy a budapesti indulástól számított öt napon belül kell a teszteredmény, mégis inkább a párizsi beszállástól számít, és mivel a párizsi kínai nagykövetség nem öt, hanem három napon belüli teszteredményt követel, az enyémet nem fogják elfogadni. Tehát kereshettem egy labort, amit elfogadnak a kínaiak (erről is van lista), és amelyik dolgozik a hétvégén. Akkor még nem volt hatósági ár a vírustesztre, úgyhogy ha nehezen is, de busás felárért volt cég, amelyik vállalta. De nem ám úgy megy ez, hogy az ember a laboreredményét lobogtatja, hanem azt elküldi a nagykövetségnek e-mailben, és ők lepecsételik, beszkennelik, visszaküldik, azt kell kinyomtatni. Mondanom sem kell, hogy a vasárnap elküldött teszteredményre a kínai nagykövetség még nem reagált hétfő délig, amikor én Budapesten becsekkoltam, és volt is emiatt némi purparlé.

A párizsi járaton nem voltak sokan. A házilag varrott pompás maszkomat nem engedték viselni a gépen, hanem adtak gyógyszertárit, ami olyan kicsi volt, hogy azt hittem, mire Párizsba érek, le fogja vágni a fülemet. A légikísérők mászkáltak, hoztak enni-, innivalót. Párizsban kiderült, hogy senkit nem érdekel, elhagyom-e repteret, sőt, minthogy EU-s állampolgárként nem pecsételnek az útlevelembe, semmi nyoma sem marad annak, ha megteszem. Úgyhogy elhagytam a tranzitzónát, és elmentem egy reptér melletti szállodába. Minthogy a felkészülés jegyében elemózsiát is csomagoltam, nem is nagyon kellett elhagyni a szobát, ahol heverészéssel készítettem fel a derekamat a hosszabbik útra. Közben megjött a kínai nagykövetség levele, azt kinyomtattam a szállodában.

És másnap a Párizs-Kanton járat. Az, hogy gépen a légi utaskísérők teljes védőruhában voltak, hogy a kontaktusok csökkentése érdekében semmilyen kiszolgálás nem volt, jelezte, mennyire komolyan veszik a járványt a kínaiak. Az ülésen várt egy nagy zacskó snack (főleg édességek, amiktől már az út felénél émelygett a gyomrom), benne két palack 2 decis víz, ezt kellett beosztani. Fülest nem adtak, úgyhogy filmet se lehetett nézni. Tekintve, hogy a gép dél körül szállt fel, és európai idő szerint este 11 körül ért Kantonba, olyan nagyon aludni se tudtam. Egyébként itt is jelezték, hogy a házi maszk nem lesz jó, de nem adtak másikat, és utána nem tértek vissza a kérdésre. Ez a gép pedig teljesen tele volt, főleg kínaiakkal. Sokan hazmatot viseltek, sokan arcpajzsot, és voltak, akik dupla maszkot. És ugye mindez úgy, hogy minden utasnak három napnál nem régebbi negatív lelete van.

Megérkezvén a reptéren mindenkitől vér- és váladékmintát vettek. Ezt sok tartományban kifizettetik az emberrel, de Guangdong tartomány gavallérosan állja ezt is, és a két héttel későbbi, a karantén elhagyására jogosító teszt árát is. Mintavétel után útlevélellenőrzé (egy kis fennakadás, mert a vízumomnak nem volt nyoma az elektronikus nyilvántartásban), csomag visszaszerzése, majd egy igen hosszú sor a kijáratnál. Húszasával buszra teszik az embereket, és elviszik őket egy-egy karanténszállodába. Ahogy leszálltunk a buszról, a védőfelszereléses személyzetet és a buszt is fertőtlenítették, mégpedig egy háton viselt tartályból permetezte le őket, illetve végig a buszt valaki. Ilyen permetezést a szálloda folyosóján is csináltak aztán naponta kétszer. Tehát a karantén olyan, hogy kapsz egy szobát, és azt egyáltalán nem hagyhatod el két hétig. Ezt viszont előre ki kell fizetni. Azt gondoltam, unalmas lesz bezárva, de annyi minden történik. Naponta 3x leteszik a kaját az ajtó előtti kisasztalra (csak akkor mehetsz ki érte, ha már elment, aki hozta), naponta 2x jönnek lázat mérni, 2x lehet kitenni a szemetet meghatározott időpontban, és hallani, amikor végigpermetezik a folyosót. Néha adnak vécéfertőtlenítő tablettákat is. Különös izgalommal néztem a friss törülközők és az ágyneműcsere elé, de végül is ilyesmiben nem volt részem. Első nap két órát küzdöttem egy app-pal, ami az egészségi állapotom követésére szolgál. Rengeteg adatot kellett megadni, és nem külföldiekre van optimalizálva még az angol változat sem. Világos, hogy a szállodát nem maga választja az ember, és nem az egy gépről leszállók kerülnek ugyanoda, hanem random módon, ki hogy végzett a teszteléssel, útlevélellenőrzéssel. Mindenesetre annak a 20 embernek, aki velem együtt került oda, mind negatív lett az első tesztje.

Aztán szombat este csörgött a szállodai telefonom, és valaki a karantén orvosi stábjából közölte, hogy vasárnap reggel 10 körül másik szállodába kell költöznöm, mert valaki, aki a gépen a közelemben ült, beteg lett. Ez kontaktnak minősül, ezért szigorúbb ellenőrzés alá kell engem venni, és egy nappal meg is hosszabbodik a karanténom. Hogy pontosan mi lesz a különbség a két szálloda között, azt nem tudták elmagyarázni. Ez némi aggodalommal töltött el. Mindenesetre reggel egy szirénázó mentőautóval átvittek egy másik karanténba. Amolyan kimustrált mentőautó volt ez: kívülről mentő, belül két pad, hogy elférjen 4 ember a bőröndjeivel, a légterük elzárva a vezetőüléstől. Két ember már volt a kocsiban, ők máshonnan jöttek, az én karanténemből egy ír nő jött, aki ugyanabban a sorban ült a párizsi gépen, mint én, de volt köztünk 5 ember és egy folyosó. Ebből arra következtettem, hogy a fertőzött tag nem ülhetett nagyon közel hozzám.

A második szálloda lobbija holdbéli tájnak tűnt. Valaha jobb hotel lehetett, mint az első, de eléggé lekopott. Olcsóbb volt, és jóval nagyobb szobát kaptam. Érkezéskor rögtön mintát vettek a torkunkból, és három nap múlva újra teszteltek. Ezeknek az eredménye másnapra megjelent a fent említett telefonos appon. Ez is ingyen volt. A szállást itt is előre kellett fizetni, de csak telefonnal lehetett. Volt árlista:

1. Egyágyas ablak nélkül.
2. Egyágyas ablakkal.
3. Kétágyas ablak nélkül.
4. Kétágyas ablakkal.

Rémülettel töltött el a lehetőség, hogy ablaktalan szobában kell dekkolnom 11 napig. Az igazi börtön-feeling lehet. (Nyilván ezért volt, hogy, ebben a szállodában megadtak egy telefonszámot az azonnali lelkisegélyhez is.) De hálistennek kapásból a legjobb/legdrágább opciót adták nekem. Két ágy, nagy ablak, lehangoló kilátás.

A magamfajta embernek nem nagy kiszúrás a karantén. Végtére is, olvasni, írni, internetezni, filmet nézni ugyanúgy lehet. De azért két hét után feltűnt pár dolog. Mégiscsak hiányzott az emberi interakció. Csak akkor láttam más embert, amikor naponta kétszer megmérték a lázamat. Ezt ugye érintés nélküli lázmérővel csinálja egy hazmatos személy, akinek csak a szeme látszik a védőszemüveg mögött. Tornázni tornáztam rendszeresen, de egy idő után a gyaloglás, séta elkezdett nagyon hiányozni. Megjegyzem a karantén utáni első nap viszonylag mérsékelt gyaloglása komoly izomlázat okozott a vádlimban.

Szóval az utolsó előtti napon még egy teszt, és ez azt is jelenti, hogy csak pár órával a 9 órai elbocsátás előtt derül ki, hogy tényleg mehet az ember. Persze az esélye annak, hogy ez a teszt pozitív lesz három negatív teszt és a kontakttól számított 14 tünetmente nap után, elég kicsi. Nagyon jó érzés volt a szabad ég alatt állni. A szállodán kívül rendőrök vártak, adtak nekünk pecsétes papírt, és azt ígérték, hogy az egészségkövető appunkon a személyes kódunk pirosról kékre fog váltani kb. két óra múlva. Ez meg is történt, csakhogy az is kiderült, hogy ez az app se nem országos, se nem tartományi, hanem csak Guangzhou városában jó bármire. Shenzhenben le kellett töltenem egy másik appot, kitölteni kb. ugyanazokat az adatokat, csakhogy ennek már nem volt angol változata, ellenben simán azonnal zöld (nem kék) kódot adott.

Egyik kantoni barátom értem jött, és elvitt egy szállodába reggelizni. Ő végig maszkot viselt, a kocsiban is. Úgy látom az utcán az embereknek mintegy a fele hord maszkot. A vendéglőben az asztalnál levehettük, de amikor ételért mentünk, akkor fel kellett tenni. Zárt terekben, úgy látom, a többség viseli. Tegnap metróztam is. A metrón kötelező, de elvétve látni kilógó orrú alakokat, meg olyat, aki az állán hordja. Én a házban a liftbe csak maszkban szállok be, és két nap alatt talán két olyannal találkoztam, aki nem vette fel a liftezéshez.

Némi küzdelem után sikerült elérni, hogy bemehessek az egyetemi campusra is. A campus-kártyát a kapunál leolvassák a biztonsági őrök, és a lázamat is megmérik. Csak alkalmazottak mehetnek be (ha az egészségügyi kódjuk zöld, de a családtagjaik már nem), a diákok ellenben nem jöhetnek ki. Szóval a campus eléggé biztonságos, a maszk nem kötelező. Viszont a menzákon elválasztó lapokat szereltek fel az asztalokra, úgyhogy nincs beszélgetés kaja közben, nincs belebámulás a másik tányérjába.

 Úgy látszik konferenciázni csak online lehet, a belföldi utazást sem támogatják. Az én egyetemem csak javasolja, hogy ne menjünk sehova, de olyanról is hallottam, hogy külön engedéllyel lehet elhagyni a tartományt, és a visszatérés után 2 hét házi karantént vár el az egyetem. Ezek azonban munkáltatói, nem hatósági rendelkezések. Szóval bár látszatra az élet eléggé normalizálódott, és a beutazók járványügyi kezelése annyira komoly, hogy a behurcolás esélye is kicsinek tűnik, még sok olyan módszer van, amivel az érintkezések számát mégis csökkentik. És nem csak a személyes érintkezésekét. Például a metrón megszüntették az egy útra szóló jegyek (Shenzhenben ezek valójában zsetonok) eladását. Az emberek ne taperoljanak érintőképernyőt utazás előtt. Csak telefonos appal lehet utazni. Senki ne nyúljon semmihez, amihez nem muszáj. Hát ilyen a védekezés itt. Egyelőre úgy látszik, működik.

Meglátjuk, milyen lesz az élet. A hőmérséklet 30 fok, a páratartalom 80 % körül, gyakran esik. És a trópusi vegetáció ennek megfelelően lenyűgöző.